Köszönöm. Nagyon köszönöm. Köszönöm Graça Machelnek és a Mandela családnak, Zuma elnöknek és a kormányzat tagjainak, a jelenlegi és múltbeli állami és kormányzati vezetõknek, a mélyen tisztelt vendégeknek – különleges megtiszteltetés ma itt lenni, együtt ünnepelni ezt az egyedülálló életet. A világ köszönetét fejezi ki Dél-Afrika népének – ennek a sokszínû népnek – hogy megosztották velünk Nelson Mandelát. Az õ küzdelme a ti küzdelmetek volt. Az õ gyõzelme a ti gyõzelmetek. A megtalált méltóságotok és reményetek fejezi ki igazán életének értelmét. A szabadságotok, a demokráciátok az õ hagyatéka.
Nehéz valakire úgy visszaemlékezni, hogy ne csak dátumokat és tényeket soroljunk. Egy ember igaz valója – ebben benne van minden öröme és bánata, a csendes pillanatok és azok az egyedülálló jellemvonások, melyekben megmutatkozik a lelke. Még nehezebb ez egy olyan történelmi óriás esetében, aki egy egész nemzetet léptetett az igazság útjára, és vonta be ebbe emberek millióit szerte a világon.
Az 1. világháború alatt született, távol a világ zajától, a marhapásztor fiú, akit a Thembu törzs vénei tanítottak. Madiba, a fiú, akibõl a 20. század utolsó nagy szabadságharcosa lett. Az ellenállási mozgalom vezetõje, mint Gandhi – a mozgalomé, melynek sikerében kezdetekor olyan kevesen hittek. Az ember, aki jogalapot adott az elnyomottaknak és igazságot a faji megkülönböztetésben szenvedõknek, akárcsak Dr. King. (Martin Luther King). Kennedy és Hruscsov idején kezdõdött börtönbüntetése egészen a hidegháború végéig tartott. Amikor kiszabadult a börtönbõl, a fegyverek ereje nélkül fogta össze újra darabokra hullott országát, akár Abraham Lincoln. És mint Amerika Alapító Atyjai, megalapította azt az alkotmányos rendet, mely megõrizte a békét a további nemzedékeknek – egy elkötelezett, jogi alapokon nyugvó demokráciát teremtett meg, melyben az ígéretek nem csak egy ciklusra szólnak.
Ez az elsöprõ élet, tetteinek széles skálája, a hatalmas dolgok, amiket elért – mindezek fényében nem tudok másként emlékezni Nelson Mandelára, csak mint egy nagy ikonra. Mosolygós volt és szerény, de nem alkudott meg érdemtelen emberekkel. Tárgyilagos maradt és sosem helyezte elõtérbe önmagát. Mindig megosztotta velünk félelmeit, kételyeit, és kudarcának lehetõségeit. Nem vagyok szent” – mondta. Kivéve ha szerintetek a szentek bûnösök, akik folyamatosan küzdenek.”
Elismerte saját tökéletlenségét – képes volt erre, hisz remek humora volt, már-már csínytevõ; a rá nehezedõ nagy terhek dacára, ezért volt ennyire szerethetõ. Nem egy márványszobor volt, hanem hús-vér ember. Fiú és férj, apa és barát. Rengeteget tanultunk tõle és tanulhatunk ma is. Minden, amit elért, szükségszerû volt. Ha végignézzük életét, egy olyan embert látunk, aki a történelemben elfoglalt helyét kemény küzdelmek árán, éleselméjûséggel, kitartással és hittel érte el. Megmutatta nekünk, hogy amit a történelemkönyvek lapjain olvasunk, a saját életünkben is megtehetjük.
Mandela megmutatta nekünk a cselekvés erejét, hogy merjünk kockázatot vállalni az eszméinkért. A vérében hordozta, örökölte a büszke lázadó szellemet, az önfejû becsületességet. És tudjuk, hogy feketék és színes bõrû dél-afrikaiak millióival osztozott a mellõzöttség, a méltánytalanság, a nem elfelejthetõ percek rémségeiben. Harcolni akarok a népemet bebörtönzõ rendszer ellen.” – mondta.
Akárcsak az Afrikai Nemzeti Kongresszus korábbi óriásai – a Sisulu-k, a Tambo-k – Mandela átformálta haragját, és energiáit a szervezetekbe, az alapelvek és akciók kidolgozásába fektette, hogy a nép visszakapja istenadta méltóságát. Mindezek után tetteinek következményeit is levonta, tudván, hogy az érdekellentétek felszámolásának és az igazságért vívott harcnak ára van. Küzdöttem a fehér uralom ellen és küzdöttem a fekete uralom ellen. Hiszek egy demokrata és szabad társadalom eszméjében, ahol az emberek harmóniában és egyenlõ esélyekkel élnek. Ezért az eszméért küzdök. De minden bizonnyal ezért az eszméért is fogok meghalni.”
Mandela megtanított minket a cselekvés erejére, de az elvek erejére is: a viták fontosságára, arra, hogy nem csak azt kell megtanulnunk, amivel egyetértünk, hanem azt is, amivel nem értünk egyet. Megértette, hogy az eszmék önmagukban nem döntik le a börtönök falait, vagy állítják meg a puskagolyókat. Harcának középpontjába az apartheidet állította, egyrészt ékesszólásával, másrészt ügyvédi tapasztalatával harcolt. Évtizedeket töltött a börtönben érvrendszerének tökéletesítésével és tudásszomjának kielégítésével, hogy késõbb megoszthassa tudását a mozgalommal. Kitanulta az elnyomó rendszer nyelvét és szokásjogát, hogy szabadulásának napján kivívja a függetlenséget.
Azt is megmutatta nekünk, hogy a cselekvés és az eszme sem elég. A jogokat ki kell dolgozni, és intézményes formában lefektetni. Gyakorlatias volt, hitének a történelem és a jelen körülmények kemény felszínén kellett kiállnia a próbát. Ellenszegült az alapelveknek, így tudta visszautasítani a feltételekhez kötött ajánlatokat, emlékeztetve ezzel az apartheid rezsimet: Aki be van börtönözve, nem tud szerzõdést kötni”.
A hatalmi kérdések tisztázása és a jogok alapos tárgyalásainak közepette nem félt kompromisszumokat kötni a nagyobb célok érdekében. És mert nem csak az ellenállási mozgalom vezetõje volt, hanem tehetséges politikus is, az új Alkotmányt méltóvá tette ehhez a többnemzetiségû demokráciához, hûen védelmezve úgy a kisebbség, mint a többség jogait, minden dél-afrikai ember értékes szabadságát.
És végül, Mandela kiválóan ismerte az emberi lelket gúzsba kötõ kötelékeket. Van egy szó Dél-Afrikában – Ubuntu – mely kifejezi Mandela legnagyobb tehetségét: felismerte, hogy mindannyian össze vagyunk kötve olyan módon, mely a szemnek láthatatlan, hogy van egy olyan emberi egység, melynek következtében csak más emberekkel együtt és egymással törõdve érhetjük el céljainkat.
Sose fogjuk megtudni, hogy ezt a felismerést mindig is magában hordozta, vagy sötét és magányos cellájában raboskodva jutott el hozzá. De emlékszünk gesztusaira, a kicsikre és a nagyokra egyaránt: mikor börtönõreit megtisztelt vendégként fogadta beiktatásán, hazafutására a Gazellák mezében (baseball), vagy amikor családja szívfájdalmát is képes volt a HIV elleni harcba állítani – itt mutatkozott meg együttérzésének és empátiájának mélysége. Nem csak benne öltött testet az Ubuntu, hanem millióknak tanította meg, hogy találják meg az igazságot önmagukban.
Dél-Afrika népének és mindenkinek, akire hatott ezen a bolygón, halála a gyász korszaka, de hõsies életének ünneplésének ideje is egyben. De én azt gondolom, hogy arra is alkalom, hogy magunkba nézzünk. Õszintén, helyzetünktõl és körülményeinktõl függetlenül tegyük fel a kérdést magunknak: Alkalmazom Mandela tanításait a saját életemben? Magamnak is felteszem ezt a kérdést, emberként és elnökként egyaránt.
Tudjuk, hogy az Egyesült Államoknak, akárcsak Dél-Afrikának, le kell gyõznie a faji megkülönböztetés évszázadait. Itt is megtörtént, itt is volt számtalan áldozat, ismert és ismeretlen emberek sokasága – de eljön egy új nap. Michelle és én elkötelezettjei vagyunk ennek a küzdelemnek. Amerikában, Dél-Afrikában és a Föld minden országában folytatnunk kell a harcot, mert tudjuk, még nem végeztünk. A küzdelmek, melyek egy formális egyenlõség és a szabad választójog gyõzelméhez vezetnek, sokszor drámák és a korábbi rendszerek morális tisztaságának árán valósulnak meg, de ezek nagyon fontos folyamatok. Ha ma körbenézek a világban, még mindig éhínségtõl vagy járványoktól szenvedõ gyerekeket látok. Még mindig romos iskolákat látok. Még mindig látok jövõkép nélküli fiatalokat. Ma a világban férfiakat és nõket még mindig bebörtönöznek politikai nézeteikért, üldöznek kinézetük miatt, hogy kiben hisznek, vagy kit szeretnek. Ez ma, itt történik.
Tennünk kell az igazságért. Tennünk kell a békéért. Túl sok ember van, akit ugyan megmentett Madiba hagyatéka, a faji megbékélés, de a mai napig, még a reformok ellenére is sújtja õket a nincstelenség és a növekvõ egyenlõtlenség. Túl sok vezetõ van, aki ugyan szolidaritást vállalt Madiba szabadságért való küzdelmével, de nem tolerálja saját népének eltérõ véleményét. És túl sokan ülünk ölbetett kézzel, önelégülten és cinikusan, amikor szükség volna ránk.
Sok kérdéssel szembesülünk. Hogy segítsük elõ az egyenlõséget és az igazságot? Hogy tartsuk fent a szabadságot és az emberi jogokat? Hogyan vessünk véget a konfliktusoknak és a vallásháborúknak? Nem könnyû válaszolni. De nem volt könnyû válaszolni annak a fiúnak sem, aki az 1. világháború idején született. Nelson Mandela arra emlékeztet minket, hogy minden lehetetlennek tûnik addig, míg meg nem tesszük. Dél-Afrika megmutatta nekünk, hogy ez lehetséges. Dél-Afrika megmutatta, hogy tudunk változtatni, hogy választhatunk egy olyan világot, mely nem a köztünk lévõ különbségeken, hanem a közös reményeinken alapul.
Nelson Mandelát már sose hallhatjuk többet. De hadd szóljak Dél-Afrika és az egész világ fiataljaihoz: ti is meg tudjátok tenni, amit õ tett. Harminc évvel ezelõtt, diákként, Nelson Mandeláról és ezért a csodálatos országért vívott küzdelmérõl tanultam, és ez megmozgatott bennem valamit. Ráébresztett a magamért és másokért való felelõsségemre és elindított azon a hihetetlen úton, melynek eredményeképpen ma itt állhatok. És ugyan tudom, hogy sose érhetek Madiba nyomába, de elérte, hogy jobb ember legyek általa. A bennünk lévõ jóhoz szólt.
Miután örök nyugalomra helyeztük ezt a nagy szabadságharcost, és visszatérünk városunkba, falvainkba és mindennapi teendõinkhez, keressük meg magunkban ezt az erõt. Keressük meg szellemének nagyságát önmagunkban. És ha a sötétség vagy az igazságtalanságok súlya elnehezíti szívünket, amikor vágyaink nagyon messzinek tûnnek, jusson eszünkbe Madiba és szavai, melyek sötét cellájában is tartották benne a reményt: Utamon, mi utolér, A csapásokat hárítom. Én felelek lelkemért, A sorsom én irányítom.” /William Ernest Henley: A legyõzhetetlen c. versébõl/
Csodálatos lélek volt. Nagyon fog hiányozni. Isten áldja Nelson Mandelát. Isten áldja Dél-Afrikát.
